Erdélyi Eszter: ,,Miért nem volt igényed arra, hogy továbbolvass, hogy mit követett el Gruevszki miniszterelnök? Látunk egy szalagcímet, abból következtetéseket vonunk le, és el se olvassuk a cikket, csak folytatjuk magunkban az előítéleteink alapján, amit kikövetkeztetünk? De miért nem megyünk utána? Ezt most őszintén kérdezem tőletek. Honnan tudjuk akkor, hogy mit gondoljunk erről az esetről?

Diák: – Szerintem azért, mert ha már elolvastunk egy ilyen szalagcímet, hogy egy politikus, aki mindenféle ellenőrzés nélkül kapott menekültstátuszt, ez már egy rossz érzést kelt bennünk, hogy persze a politikus rögtön kap menekültstátuszt.

Diák: – Meg eddig úgy volt, hogy nem fogadunk be senkit.”

Bármilyen hihetetlen, ez a beszélgetés egy magyar gimnázium médiaóráján tanár és diákok között zajlott le. Néhány éve már nem szokás aktuális eseményekről, közéletről beszélgetni az iskolában sem történelem, sem irodalom, sem médiaórán. A tanároknak egyre nehezebb beszélni a jelenleg nagyon bonyolult médiapiacról vagy a hírgyártás módjáról, napi gyakorlatáról. Kivételek mindig akadnak, például a Szegedi Deák Ferenc Gimnázium médiatanára, Erdélyi Eszter, aki nem idegenkedik ezekről a kérdésekről vitatkozni a diákjaival. A tanárnő nem akarja a gyerekek közéletről alkotott véleményét befolyásolni, egyszerűen csak azt szeretné, hogy gondolkodjanak, és értsék meg a médiakörnyezet tulajdonságait, sokoldalúan tájékozódjanak.

A 31 éve pályán lévő tanárnővel először a szertárában, az asztalánál beszélgetünk, amit filmes és kulturális eseményekről szóló plakátok vesznek körül, de ott van közöttük az emberi jogok tiszteletéről szóló matrica is. Kicsit szkeptikusak vagyunk azzal kapcsolatban, hogy a mai Magyarországon hogyan lehet iskolai keretek között közéletről a beszélni. Már évekkel ezelőtt sem lehetett közéletről az iskolában hallani, pedig az önálló véleményalkotás és a kritikus szemléletmód a Nemzeti Alaptanterv, sőt az új NAT-tervezet része, számos tantárgy kerettantervi követelménye. Erdélyi Eszter tanárnő bebizonyítja, hogy ez nem lehetetlen, mert nemcsak beszélget a gyerekekkel, hanem filmes, színházi és egyéb, emberségről, szolidaritásról szóló programokat is szervez nekik, hogy megtanuljanak empatikusan gondolkodni, segíteni az elesetteken, legyenek azok hajléktalanok, roma gyerekek vagy menedékkérők.

VL20181112_2552
Erdélyi Eszter I Fotó: Végh László

– Azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy a legnagyobb ellenségünk a fásultság, a közöny, az érdektelenség. Mindenki alakítsa ki a saját személyiségét, de lehetőleg úgy, hogy a környezetét formálni akaró, a másikra figyelni tudó, igényesen érvelő felnőtté váljon – mondja.

Erdélyi Eszter magyar-történelem tanári szakon végzett a JATE Bölcsész Karán, majd az elsők között szerzett az ELTÉ-n médiatanári diplomát, nem sokkal később pedig, egyedülálló módon, kollégáival együtt média tagozatot indított a Deák Ferenc Gimnáziumban. A tanárnő két tantárgyat tanít, emellett még osztályfőnök is, a szemléletmódja viszont minden területen azonos.

– Az én pedagógiám lényege, hogy nem vagyok más ember az iskolán kívül sem, és amikor belépek a suliba, nem veszek fel semmilyen tanáros álarcot. A gyerekek úgy ismernek engem, ahogy élek, a legbelsőbb magánéletemen kívül szinte nyitott könyv vagyok. Nem arról van szó, hogy az iskolában átmegyek szigorúba, és csak a tananyagról vagyok hajlandó beszélni, bár a szakmai színvonal is nagyon fontos. Ugyanakkor minden, ami engem érdekel; film, színház, koncert, kiállítás,  könyvek, cikkek, aktuális események, ezek valahogy megjelennek az órákon is. De azzal semmit nem érnénk el, ha csak a szavak szintjén lennének jelen, hogy akkor most elmondom gyerekek, mit láttam, meg hogy szeressük a rászorulókat, és illik érzékenykedni a szegényekkel, hanem az egésznek egy koherens személyiségben kell megnyilvánulnia. Lássák rajtam, hogy én így élek, és ha ez nekik egy-egy ponton szimpatikus, netán követendő, akkor örülünk egymásnak – magyarázza a tanárnő.

A tanárnő rendszeresen szervez osztályaival olyan programokat, amikor az elesetteket karolják fel. A Szeged Bike Maffiával a tavalyi tanévtől kezdve csomagokat állítanak össze a hajléktalanoknak. Két éve, a fogyatékkal élők napján Szeged belvárosában négy osztályának diákjai élőláncot alkottak a Lépj, hogy léphessenek szervezet aktivistáival, a helyi fogyatékkal élőkkel és szegedi polgárokkal együtt, hogy ők is átérezzék embertársaik helyzetét. Amíg volt kihelyezve az evangélikus templom és a rókusi templom mellé szekrény, amibe ételt lehetett tenni, azt rendszeresen feltöltötték. A Mentőcsónak Egység Szociopoly és a Hajlék-kaland játékát is elhívták Budapestről, a menekültválság idején pedig egy eseményen vitatták meg, hogy a nemzetközi projekt résztvevői, a különféle irányultságú magyar médiaszereplők, mit tapasztaltak a határ menti településeken. Látogatásunkkor éppen a Verzio Dokumentumfilm-fesztiválra készülnek a média tagozatosokkal.

Nincs tabutéma

A tizenegyedikes média tagozatosoknak tartott órák első felében a tanárnő arra kéri a diákokat, hogy mondjanak olyan eseményeket, amelyek helyi, országos, európai és világszinten foglalkoztatják jelenleg a médiát.Azokban a félévekben, amikor nem filmtörténetet vagy filmelméletet, elemző gyakorlatokat tanulnak, minden óra ezzel a kérdéssel indul. Ez a feladat a tananyagnak egyébként része is, nem pedig a tanárnő erőltette bele az óra anyagába.

– A médiaoktatást nehéz elképzelni légüres térben, halott, régi anyagokon, vagy mondvacsinált mintákon. A média annyi tévutat, álhírt, közösségi oldalakon terjedő félinformációt hordoz, hogy jó megbeszélni a tőlünk telhető legszélesebb tájékozódással a minket körülvevő eseményeket. A cél sosem az, hogy egy-egy álláspontot üdvözítőnek kiáltsunk ki, vagy egy másikat látatlanban megbélyegezzünk, hanem hogy képet kapjunk a média működésmódjáról, stílusáról, színvonaláról. A gyerekek érdeklődnek, próbálnak eligazodni az információáradatban, nekünk, tanároknak pedig kötelességünk foglalkozni az ő kíváncsiságukkal. Ha elutasítanánk minden, a jelenlegi világunkra vonatkozó kíváncsiságot, akkor ki tudja, milyen bizonytalan hitelességű forrásokból szereznék be az információikat – magyarázza.

VL20181112_2578
Fotó: Végh László

Erdélyi Eszter ezzel a szemléletmóddal egyáltalán nem megy a NAT ellen, sőt a legtöbb humán tantárgy kerettanterve elő is írja ezt a kritikus szemléletet, amit a tanárnő is tanít.

Az általunk látott óra elején a diákok rögtön sorolni is kezdik a szegedi híreket: nyílik a karácsonyi vásár, óriáskereket állítottak fel a Széchenyi téren, stadiont adnak át márciusban.

A diákok felsorolják a médiumokat, ahonnan az információt szerezték, megbeszélik, hogy ki fog majd felülni a “Szeged eye”-ra, de a stadion építésénél általános mosolygás lesz úrrá az osztályon. A tanárnő megkérdezi őket, hogy miért mosolyognak, miért baj az, ha stadion épül, hiszen Szegednek nincs ilyen építménye, pedig ott lehetne színvonalas sporteseményeket, koncerteket tartani.

,,Van már elég.” • ,,Másra is lehetne költeni azt a pénzt” – hangzanak a diákok válaszai.

Közösen megállapítják, hogy eszerint a stadion szónak jelenleg van valamilyen áthallása a magyar társadalomban, de ettől még ez nem feltétlen rossz dolog, lehetnek olyan szegediek, akik örülnek az új építménynek. Ezután sorra veszik, hogy egy stadion építésére honnan lehet előteremteni a költségeket, tisztázzák a TAO-támogatás és a közpénz fogalmát, megvitatják, hogy milyen problémák merülhetnek fel egy stadionépítés kapcsán. Azt is megnézik, hogy a különböző médiumok hogyan írták meg ugyanezt a hírt már a tervezés idején: az egykori Magyar Nemzet vagy a szegedma.hu.

Ilyenkor nem pusztán a stilisztikát és a cikk felépítését vizsgálják, hanem a tartalmáról is beszélgetnek, hiszen sokszor alapfogalmakat vagy az előzményeket is tisztázni kell.

A tanárnő viszont leszögezi, hogy bár nyíltan beszélnek szakmapolitikai kérdésekről is, általános szidalmazása az egyik vagy másik politikai oldalnak sosem fordul elő. Nem az ítélkezés a lényeg, hanem az, hogy akkor is tudjanak a diákok logikusan érvelni, amikor egy nekik nem tetsző tartalommal találkoznak. Mindig konkrét eseményekről beszélnek, ottjártunkkor ez éppen a hajléktalan-törvény, a CEU és a volt macedón miniszterelnök ügye volt.

_HD50299
A diákok több újságban is megnézték ugyanazt a hírt I Fotó: Hajdú D. András

Nem is kell feltétlen kimondani a politikusok vagy pártok nevét, de a tanárnő szerint felesleges kerülgetni a konkrét megnevezést.

– Ha hoznak egy törvényt, egy döntést, akkor az valakihez köthető, és az nem a szentlélek, hanem egy kormánypárt, egy törvényhozó parlamenti többség, amit most speciel úgy hívnak, hogy Fidesz, azelőtt meg úgy hívták, hogy MSZP, a jövőt meg még nem ismerjük. Ez egy teljesen normális, egzakt dolog, hogy ki van kormányon, nem világtalanok a gyerekek sem. Kerülgethetjük a megnevezéseket, de a gyerekek bemondják, akkor most erre én mit mondjak? Nevetséges lenne, ha nem nevezhetnénk meg pl. a köztársasági elnököt – magyarázza nekünk.

Az órákon nincs tabutéma, a gyerekek bármit kérdezhetnek, hiszen éppen a kérdezés jogát tanítja nekik Erdélyi Eszter. Sokszor viták is kialakulnak akár a diákok, akár a tanár és diák között is. Fontos, hogy ezek a kérdések sose maradjanak benn a gyerekekben, beszélhessenek arról, ami feszíti őket.

Olykor egy-egy témában nem érzi magát elég felkészültnek a tanárnő, ezért vendégeket hív meg, hogy a diákok közelebb kerüljenek egy-egy problémához. Amikor azt észlelte, hogy a cigányokkal szemben előítéletes sztereotípiákat kezdtek hangoztatni , egy volt tanítványát hívta meg, aki egy javarészt cigányok lakta településen lelkész. Úgy érzi, hogy ez a beszélgetés nagyon sokat segített a tanítványainak az elfogadásban, ahogy az is, amikor a budapesti volt Kesztyűgyárba vitte őket, ahol borsodi cigány gyerekekkel dolgoztak együtt, és meséltek egymásnak saját filmjeikről, terveikről. Feltérképezték a szabadkai zsidóság kulturális örökségét, személyesen találkoztak egy holokauszt-túlélő nénivel, akivel riportot is készítettek.

A tanárnő lát fejlődést a diákjai vitakultúrájában, szemléletmódjában. Sokan léptek közülük politikai pályára is, többen dolgoznak egyházi felekezetekben, vagy jótékonysági, civil szervezeteknél, filmes és médiás szakmákban. Abban egészen biztos, hogy az ő diákjai máshogy néznek filmeket, olvasnak és értelmeznek médiaszövegeket.

Egy tanárnak legyen határozott véleménye

Az órán, amin mi is részt vettünk, egyszer sem hallottuk nyíltan a tanárnő véleményét, pedig az előzetes beszélgetésünk alapján sejthettük, hogy mit gondol egy-egy kérdésről, mégis ő volt az, aki megkérdőjelezte a diákok szalagcím-tájékozottságát például stadion ügyben. Megvizsgálták, hogy ugyanazt a hírt hogyan írta meg az Origo, a Magyar idők, az Index és a 24.hu. A tanárnő nem mondta, hogy melyiket olvassák, hanem arra buzdította a diákokat, hogy mielőtt véleményt alkotnak, minél több oldalról tájékozódjanak, különben nem kaphatnak teljes képet az adott ügyről, és mindig csak egyféle véleménnyel fognak találkozni, véleménybuborékjukon nem látnak majd túl. Ugyanakkor azt is kérte, hogy álláspontjuk kialakításakor hallgassanak a józan eszükre, döntsenek az általános és alapvető emberi értékek, a jó ízlés és a kölcsönös tisztelet figyelembe vételével. Alakítsanak ki magukban egy etikai balanszot, a gyűlölet semmilyen formáját ne tegyék magukévá.

_HD50198
A tanárnő gondolkodni tanítja diákjait I Fotó: Hajdú D. András

A tanárnő akkor sem foglalt nyíltan állást, amikor a „testtel szavazok” játék során a diákok két csoportot alkottak aszerint, hogy most egyszerűbb-e hiteles információhoz jutni vagy 30 évvel ezelőtt. Ha valakit sikerült meggyőzni a másik csoportból, akkor annak át kellett ülnie az ellentétes oldalra. Érdekes dinamikája lett így a vitának, mert nagyobb volt a tétje egy „átülésnek”, mint egy szimpla kézfeltartásnak.  Tanárnő először a diákok egyik csoportjához szállt be érvekkel segíteni, majd a másikhoz.

Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne véleménye, de azt sosem nyomná le a diákok torkán. Szerinte az, hogy mit hoznak otthonról a gyerekek, nagyon sokszínű lehet, és ebbe ő nem akar beleszólni, az iskolai környezetben, az órákon, a kortárs közegben lefolytatott viták úgyis alakítják a világlátásukat.

Persze neki is van egy erős véleménye, ami szerinte anélkül is látszik rajta, hogy ezt direktben fejtegetné, hiszen ahogy mondta, nem képvisel mást az iskolán belül és kívül. Erdélyi Eszter szerint ez így van rendjén, attól, hogy valaki tanár, még nem kell „neutrálisnak” lennie. Az, hogy mit tart értékesnek, a személyiségéből fakad és anélkül is nyilvánvalóak, hogy hangzatos kijelentéseket tenne.

– Nem tudom elfogadni az egyrészt-másrészt szemléletet, egy tanárnak legyen már véleménye. Nem vagyok egy „se hús, se hal” figura, hogy ezt így is lehet érteni, meg úgy is. Persze, el lehet ezeket mondani, de egy pedagógusnak legyen olyan etikai iránytűje, erkölcsi tartása, amit nem kell titkolnia a diákjai előtt, mert kultúrát, toleranciát és szolidaritást képvisel, és ezek egyike sem szégyellni vagy rejtegetni való – mondja.

Az iskola nem egy rezervátum

Szerinte egy tanárnak az a feladata, hogy kinyissa a gyerekeket a világ dolgaira, a közélet és a felelős gondolkodás pedig ennek a része. A diákokat épp úgy érinti, ami körülöttünk zajlik, mint a felnőtteket, csak nehezebben tájékozódnak az információrengetegben, ehhez kell nekik segítséget adni. Ez persze nem működik úgy, ha a diákok azt érzik, hogy a tanár súlyos ítéleteket sulykol, amiket le kell írni a füzetbe. A tanárnak egy koherens egyéniségnek, hiteles személynek kell lenni, akinek van világnézete, ami mögött viszont ott van egy ember, aki nem akar maga mögé mindenáron mindenkit csatasorba állítani. Negatív visszajelzést a tanítási módszerére még se diáktól, se szülőtől soha nem kapott. Szemmel láthatóan jól együtt tud működni a tanítványaival.

_HD50057
Erdélyi Eszter arra buzdítja tanítványait, hogy mielőtt ítélkeznek, mindkét oldalt vizsgálják meg I Fotó: Hajdú D. András

– Az iskola nem egy rezervátum, ahová bejövünk a valódi világból, és mindentől megóvjuk a gyereket. Óriási nagy baj, hogy a tanárok többsége tabuként kezeli a közéleti kérdéseket, mert félnek a vitás helyzetektől, attól, hogy majd állást kell foglalniuk egy-egy kérdésben, netán maguk sem elég tájékozottak például környezetvédelmi vagy oktatási kérdésekben. Ha az osztályfőnök például fizikatanár, és reggel bemegy a gyerek, hogy mi az a nemzeti konzultáció, mert most kaptak ilyen levelet otthon, akkor szerintem a tanár nem mondhatja azt, hogy”ez egy fizikaóra, és ma csak a párhuzamos kapcsolásról beszélhetünk, nincs időnk erre – fejti ki.

A tanárnő szerint pedagógusként időt kell szánni ezekre a kérdésekre is, mert az elhallgatás, a félelem, az, hogy nem lehet kérdezni, csak megmérgezi a tanárok és a diákok közötti bizalmat.

– Az a legeslegnagyobb probléma, hogy a politika szó említése már évekkel ezelőtt is tabu volt az oktatásban, a szülők körében is, holott a NAT-ban is benne van a demokratikus normákról való kritikai  gondolkodás. Azt mondják a tanároknak is, hogy ne politizáljanak, hanem csak szakmapolitikai kérdésekben nyilatkozzunk, de hát a szakmapolitikát is csinálja valaki, és a NAT sem az űrből csapódott be hozzánk – mondja.

A tanárnő szerint az utóbbi években a médiaoktatás pozitív irányba fejlődött a színvonalas médiatanár-képzés miatt, ugyanakkor a hangsúlyok az oktatásában teljesen megváltoztak. Korábban országos konszenzus volt, hogy inkább a média oktatására helyezzék a hangsúlyt, most pedig újra a filmművészet és az alkotó projektmunka kap nagyobb szerepet az órákon.

A mostani médiakörnyezet olyan bonyolult problémákat vet fel, mint a közösségi média tudatos használata. Ezek olyan komplex jelenségek, és annyira gyorsan változik a mediális tér, hogy sok médiatanár inkább megkerüli vagy elhallgatja őket.  Még nagyobb probléma, hogy a médiaóra szinte teljesen kezd kiveszni az oktatásból. Az általános iskolában beolvasztották négy tantárgyba, középiskolában pedig az intézmény dönti el, hogy kilencedikben médiát vagy drámát tanít, ahol pedig drámát tanítanak, ott a diákok úgy kerülnek ki az oktatásból, hogy 12 év alatt szinte semmit sem hallottak a média működésmódjáról, a közszolgálatiságról, az objektív tájékoztatás modelljéről, a social media és a reklámok világáról.

– Nem tartom magam lázadónak. Lázadó volt például Jan Palach, aki felgyújtja magát a Vencel téren Prágában, vagy a srác a tankok elé állva a Tienanmen téren ‘89-ben. Én egy normális átlagember vagyok, aki gimnazista kora óta minden iránt érdeklődik. A világ változott meg, és az, hogy esetleg lázadónak számíthat valaki, aki tisztességesen foglalkozik a diákjai érdeklődésével, inspirálja őket a közéleti kérdésekről folytatott párbeszédre, a szabad véleménynyilvánításra, az nem az én problémám, ez már a jelenünk súlyos problémája – zárja a beszélgetést Erdélyi Eszter.

 

 interjúja az Abcúg oldalán jelent meg.