2018. augusztus 16.,csütörtök
Címlap | Egyéb | Marék Veronika 80 – Tollából ösztönös szeretettel bújnak elő a történetek
Marék veronika Fotó: Valuska Gábor

Marék Veronika 80 – Tollából ösztönös szeretettel bújnak elő a történetek

„Bennem megmaradt a gyerekből valami, ezért tudok sokszor úgy gondolkodni, mint egy gyerek, ahelyett, hogy úgy gondolkodnék, mint egy felnőtt” – mesélte Marék Veronika, amikor két évvel ezelőtt kedvenc budai kávézójában találkoztunk. Könyvein generációk nőttek fel, és ma már azoknak a gyerekei is Boribont meg Kippkoppot lapozgatnak, akik annak idején először vehették kézbe az ő könyveit. Ma nyolcvanéves Marék Veronika, akinek olyan mesék fűződnek még a nevéhez, mint a Kockásfülű nyúl vagy a Laci és az oroszlán, mi pedig arra gondoltunk, hogy ezúttal nem őt faggatjuk, hanem azokat a szerkesztőket, illusztrátorokat, írókat, pálya- és alkotótársakat, akikre nagy hatással volt az ő világa; arra kértük őket, idézzék fel, hogyan emlékeznek az első találkozásukra Marék Veronikával.

Ágoston Alexandra, a Vivandra főszerkesztője:

mare_k_veronika-1.jpgVerával már régóta ismertük egymást akkor, amikor létrehoztuk a könyvkiadónkat. Mindig azzal biztatott: „A jó könyvek rátalálnak az olvasóikra!” Ő csak tudja, hiszen 1965 óta ír és rajzol a gyerekek számára, a könyveit itthon szinte mindenki ismeri, és külföldön is sok országban és nyelven megjelentek már.

Amikor kitaláltuk, hogy az évtizedekkel korábban a Kisdobos újság hátsó oldalán megjelent Öcsi és Bátyó történetekből önálló kötet készüljön, azonnal lelkesen mellénk állt, ahogy boldogan dolgozott azért is, hogy a harmincéves népszerű animációs sorozat, A Kockásfülű nyúl epizódjai nyomtatásban, képregényes formában is élvezhetők legyenek. Richly Zsolt elefántos történeteihez írt szövegei nélkül A kékpöttyös elefánt ma nem létezne.

Vera a könyves világon kívül is fontos számomra. Jó vele beszélgetni, jó őt hallgatni és kérdezni is. Néha csak ámulok a történetein, az átélt élményein, a kíváncsiságán, a tudásán, és azon, ahogy a világhoz viszonyul ma is.

Boldog születésnapot!

Bartos Erika író-illusztrátor:

Tengernyi emlék tör elő a fejemből-szívemből, amikor Marék Veronika születésnapi köszöntésén gondolkodom. Elsőként az a kedves kép jut eszembe, amikor a negyvenedik születésnapomat ünnepeltük együtt. Egy Kippkopp-rajzot kaptam Veronikától, olyat, amiből csak ez az egyetlenegy van!

40dik_szulinap_bartos_marek.jpg

Számomra Marék Veronika az, akire mindig biztos sziklaként támaszkodhattam mind szakmailag, mind emberileg. Biztató, irányadó tanácsait úgy őrzöm a szívemben, mint kis igazgyöngyöket, és előhúzom őket a tudatomból, amikor arra van szükségem. Számtalan helyzetben ötlött fel bennem a kérdés: Mit tenne most Veronika? Mert amit ő tesz, az nekem mindig útmutató volt, mindig valamiféle óvó-védő erőt éreztem az egész lényében.

Sokszor elhangzik a kérdés könyveivel kapcsolatban: Vajon mi a titok? Mitől hatolnak Veronika meséi olyan egyenesen, mélyen és tisztán a kisgyermek szívébe? Szerintem épp az a titok, hogy nincs semmiféle titok. Marék Veronika tollából ösztönös szeretettel bújnak elő a történetek. Birtokában van egy olyan őstudásnak, amit nem lehet iskolában tanulni. A legkisebbek mind ennek a tudásnak a birtokában jönnek a világra, szívükben hordoznak egy tiszta, egyszerű és szeretetteljes látásmódot, egy segítőkész, jóra törekvő, odaadó és kíváncsi nyitottságot a világ felé. Ahogy felnövünk, ez sajnos elhalványul. De vannak, akikben megmarad, és akadnak olyanok is, akik mindezt át is tudják adni mások örömére. Marék Veronika ilyen. Őbenne semmit sem halványult ez a tudás, megőrizte a gyermeklélek szépségét, és nem csak megőrizte, hanem át is adja nekünk.

Boldog voltam, amikor 2015-ben én adhattam át Veronikának a Pagony Vándortoll-díjat egyedülálló életművéért. Szerintem én jobban izgultam, mint ő. Hetekig fogalmaztam a köszöntőbeszédet, és nagyon igyekeztem, hogy örömöt szerezzek a gondolataimmal.

Most is csak egyvalamit szeretnék: örömöt szerezni. Kedves Veronika, sok-sok boldogságot kívánok!

Dániel András író-illusztrátor:

boribon_es_annipanni.JPGHa Marék Veronika könyvei kerülnek szóba, rögtön egy sajátos hangulat idéződik fel, amit legpontosabb volna egyszerűen marékveronikaságnak hívni. Nemcsak hangulat ez, hanem valamiféle szín- és térélmény is. Egy hely emléke, ahol már jártam, nem is egyszer, ahol valamikor otthon éreztem magam. Nem egyes könyvek jutnak eszembe először, hanem egy teljes, önmagában álló, semmi egyébbel össze nem téveszthető világ, amelyen belül mások a térviszonyok, másként süt a nap és más szabályok érvényesek, mint bárhol a rajta kívül létező világokban. Ha egyetlen szót kellene választanom a marékveronikasággal kapcsolatban, akkor, azt hiszem, a biztonságot mondanám. Mert ebben a világban minden közel van, még a távol is, minden szín tiszta és minden forma érthető. Alig van árnyék, és ha mégis baj van, ha fenyegetnek a sötét zugok, karnyújtásnyira ott a megoldás, félelemre, betegségre készen áll a gyógyír. Ennek titka – bár egy pillanatig nem mutatja magát titokzatosnak – bizonyára nem másban, magában a szerzőben rejlik. Az ő sajátos tudásában, ami egyszerűségével együtt – vagy épp emiatt – igen ritka tudás.

mare_k_veronika-2.jpg

Ha túllépek az elsőre felidéződő hangulaton, és hármat hátralépve, a felnőttség távolságából nézek Veronika könyveire, a legszembetűnőbb épp a felnőttség teljes hiánya. Ebben a világban nincsenek fegyelmező nagyok, nincs felülről jövő megoldás, igazság, ítélet és parancs. A marékveronikaságban a felnőttek hatókörén kívül történnek meg a dolgok. Nem ellenükre, nem hiányukban, hanem egyszerűen máshol, mint ahol ők vannak. Egy olyan dimenzióban, a kicsiségében, amire nekik – onnan fentről – nincs rálátásuk. A szerzőnek viszont van. És ebben rejlik nagy tudománya: hogy belülről ismeri, és pillanatra sem felejti a kicsit. Nem lehajol hozzá, nem magához emeli, nem ránagyít, hanem ott van ő is, onnan beszél: a kicsiből. A játék önmagába rejtett világából, ami úgy zárt, hogy közben nincsenek határai. Veronika könyveiben a játék történik maga – újra és újra, odalent, a saját, maradéktalanul belakott világában. Erről – és innen –, ilyen magától értetődő természetességgel mesélni kevesen tudnak. Egyszerű szavakkal, egyszerű színekkel: csak a lényeget.

Nem kérdés, hogy sokféle módon látható, ábrázolható a gyerekkor. Több kérdőjellel, másféle tónusokkal, karcosabban is. Felnőttesen. De ez a hely: a medvéjét terelgető kislány, a fűben botladozó gesztenye gyerek és a képzeletbeli oroszlánjától bátorságot kapó kisfiú – a játék – világa mégis érvényes valóság. Tudom, jártam ott. A marékveronikaság, köszöni, jól van. És bízom benne, hogy még nagyon sokáig az is marad. Mitőlünk, nagyoktól háborítatlanul.

Dian Viktória szerkesztő:

Marék Veronikával gyerekkoromban találkoztam először, a könyvein keresztül, ahboribonszulinap.JPGogyan a legtöbbünkkel ez megesik. Amikor a gyümölcsök nevét, alakját, színét tanulgattam a Hol terem a sok gyümölcs? című képeskönyvből, hihetetlennek tűnt, hogy egyszer majd megismerkedem az írónővel, sőt szerkesztője leszek. Egy éve dolgoztam a Móra Kiadóban, amikor 2003-ban feladatul kaptam a Laci és az oroszlán című kötet felújítását. Nem tudtam elképzelni, mit lehet szerkeszteni egy pár mondatos, egyszerű, letisztult, szellősen tördelt képeskönyvön, ami ráadásul már jó pár kiadást megért. Hát Veronika megmutatta! Napokon, heteken át töprengett egy mondat szórendjén, egy-egy figura elhelyezésén, a tipográfiai kérdéseken, a szavak hangzásán, a színek pontos beállításán. De a precizitás, az alapos megtervezés egyáltalán nem ad választ arra, miben áll a Laci és az oroszlán hazai és nemzetközi sikerének titka. Erre később, a számos többi könyv szerkesztése, a közös munka során jöttem rá. Veronika gyógyító. Modern kori sámánasszony, akinek mesehősei világokat mozgatnak a felnőttek számára kiismerhetetlen gyermeki lelkekben, és helyrehozzák, ami eltörött, megsérült, megtalálják, ami elveszett. Nagyon sokat tanultam tőle, leginkább magamról és a saját gyerekkoromról, de a gyerekirodalomról és a könyvkiadásról is.

Kovács Eszter, a Pozsonyi Pagony főszerkesztője:

Nekem három találkozásom volt Veronikával.

Az első természetesen kisgyerekként – a Jó éjszakát, Annipanni! ugyanis az egyik legkedvesebb könyvem volt, olyannyira, hogy magamat sokáig Annipanninak képzeltem, és mind a szöveg, mind a képek (különösen a kiscica abban a hegyes kis papucsban, meg az a mondat, hogy „szamócát ettek kiflivel”) örökké belém égett.

A második szülőként – a fiam éppúgy imádja Boribont, mint ahogy én imádtam gyerekként, magát Boribonnak, engem Annipanninak hív… Mit sem számít, hogy közben eltelt harminc év, a képek, a szövegek ugyanolyan erővel hatnak.

És a harmadik, felnőtt életem legmeghatározóbb találkozása, hogy személyesen is megismerhettem Veronikát – nagyon furcsa szituációban, hiszen mi, mint nagyon kezdő, nagyon fiatal könyvkiadó kiadtuk annak a Marék Veronikának a könyveit, akinek a meséin felnőttünk, akiért rajongtunk… és akkor hirtelen üzleti, partneri kapcsolatba kerültünk. Aztán ez az üzleti viszony nagyon hamar sokkal több lett, most pedig, 15 év elteltével nyugodtan mondhatom, hogy Veronika a barátom – mert azontúl, hogy nagyon nagyra tartom a munkásságát, és hosszan tudnék írni arról, hogy miért olyan fontos Boribon, Kippkopp, a Laci és az oroszlán és a több mesekönyv, nekem még fontosabb az, hogy kevés ilyen életvidám, intelligens, okos és érzékeny embert ismerek, mint ő. És ezt nem is nagyon tudom ragozni, nagyon szeretem Veronikát, az élet nagy ajándékának tartom, hogy ismerhetem őt.

Richly Zsolt, Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező:

Marék Veronikával először a hatvanas években találkoztam, a Kisdobos gyermekújság szerkesztőségében. Ő a lap közepébe rajzolt képsorozatot, én meg hasonlót a hátsó oldalra. Ha jól emlékszem, Paprika történet volt Veráé, Gyurma Gyuri pedig az én hősöm. Lapleadásnál mindig összefutottunk az irodában, és szerettük egymás munkáit.

A Pannónia Filmstúdióban készült A hétpettyes autó című rajzfilmem, ennek forgatókönyvét már Vera írta. Ez úgynevezett egyedi film, izgalmas sztori volt egy megelevenedő autóról, és stíluselőkészítője a Kockásfülűnek.

Akkor már feljártam munkamegbeszélésekre a Dunára és a Bem térre néző lakásukba. A 26 epizódot megélt, híressé vált sorozatunk főszereplőjét ő találta ki, egy kis papírra rajzolva egy bábszerű nyuszit, kockás fülekkel. Összedolgoztunk. Több évig ontotta a történeteket, én meg igyekeztem képsorozattá, filmmé gyúrni az elképzeléseit. Azért nekem is voltak sikereim, a befejező kofferes jeleneteimet mindig kuncogva fogadta.
A harcsabajusz kapitány sorozatterve is az ő kezdeményezése volt, a történet az én rajzaimmal két diafilm epizódot élt meg, de a nagyszerű sztorik máig Vera fiókjában lapulnak.

Boribon, Annipanni, Kippkopp és a többiek sok-sok mesekönyvből ma is ránk mosolyognak Vera kedves tekintetével.

Isten éltesse sokáig a Megálmodójukat!

______________________________

 A Könyvesblog cikke • Fotó: Valuska Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

X